Kirekesztettek

 

1. fejezet: a baleset

 

-Anyaaa, nem láttad a dezodorom???- ez a nap is szokásosan indult, mint a többi hétköznap, csak ez az utolsó nap volt. Megint elaludtam, így késésben voltam. Ilyenkor rohanok, mint egy őrült, mindenkit sürgetek, addig dörömbölök a fürdőben, amíg a bátyám ki nem jön és át nem adja a helyét. Apropó, a bátyám. Két évvel idősebb nálam, imád cicomázni a tükör előtt, fél órával előbb kel, mint én(de csak ha nem alszom el, mert ha igen, akkor majdnem egy órával hamarabb), csak hogy lestoppolhassa  az egész fürdőt, kényelmesen letusoljon, beszárítsa a haját, ellenőrizze az izmait a tükörben és nyolcvanféle dezodorral-parfümmel fújja be magát. És mire én kikászálódok egyáltalán az ágyból, kócos fejjel, zombiként, ő már rég a konyhában iszogatja a tejeskávéját. Na, de térjünk is vissza rám. 15 éves vagyok, egyébként becses nevem Koránti Luca, becenevem Lu. Ezt a csodás nevet a bátyámtól kaptam, egyébként.  A hajam kiskoromban tejföl szőke volt, mára már csak színtelen, mosogatólé színű. A szemem-akárcsak a bátyámé-zöld, kiskorunkban mi voltunk a „kis szőke, zöld szemű angyalok”. Egyébként a tesóm neve Koránti Attila, de nekem csak Tili, vagy Tilla. Ezt tőlem kapta, kvittek vagyumk így. Szóval, kb. neki is ugyanolyan színű a haja és a szeme is, csak legalább egy fejjel magasabb nálam…de ez nem téma. Térjünk vissza a reggelemre.

-Nézd meg a szekrényben!- kiabál vissza anya lentről. Idegesen kotorászok a szekrényben melltartóban természetesen, mivel addig nem vagyok hajlandó felvenni a pólót, amíg nem fújtam be magam, mert akkor helyes kis dezodorfoltom lesz. Azt meg nem igen szeretem, amikor a gondosan kiválasztott pólóm fehér lesz a hónaljánál. Így ott kotorásztam, fehérneműben, kész voltam a sminkkel, a ruhám is ott volt, de az a fránya dezodor!

-Lu, indulnunk kéne!- dörömbölt be Tili az ajtón.

-Pillanat, keresem a dezodort!- válaszoltam idegesen és a fülem mögé tűrtem a gondosan kifésült hajamat. Ennyit róla. Felrántottam a farmer miniszoknyámat és beraktam a fülbevalómat, felraktam egy láncot és a karkötőket, átkeféltem még egyszer a hajamat és tovább kotorásztam.

-Hé, beengedsz? Megvan a dezodorod- kopogott be a bátyám. Ó, hála istennek. De miért is van nála??

-Uhh, köszi, de miért van nálad?- válaszoltam még bentről.

-Anya adta, ott volt lent a konyhaasztalon, na, beadjam, vagy sem, mert nem érünk rá egész nap, siess!!!- megértem, hogy ennyire siet a drágalátos barátnője miatt, de azért vegye figyelembe, hogy én is kapcsolatban vagyok!

-Jóóó, nyitom- azzal egy törcsit magam elé szorítottam, és mivel nyár van, pánt nélküli topokban is járok, amihez természetesen pánt nélküli melltartó kell! Szóval pont úgy nézhettem ki, mint aki fölül meztelen. Elfordítottam a zárat és kinyitottam az ajtót.

-Basszus, Luca, ne mond már, hogy még melltartót sem volt időd felvenni!!! Igyekezz már, hallooood!!- fogta a fejét a tesóm.

-Hallottál már a pánt nélküli melltartóról???! Amatőr- puffogtam dühösen és kikaptam a kezéből a dezodoromat. Becsuktam az ajtót és gyorsan befújtam magam. Felkaptam a rózsaszín blúzomat, kihalásztam a nyakláncomat a dekoltázsomból , feltoltam a fejemre a napszemcsimet, belebújtam a Conversembe, felvettem a táskám és lerobogtam a lépcsőn, kikaptam anya kezéből az uzsim és az innivalómat és már rohantam ki.

-Luca, telefon-jött ki anya utánam és a telefonommal együtt az órámat is a kezembe nyomta. Gyorsan felraktam az órám a karomra és belesüllyesztettem a zsebembe a telómat Valaki a hátam mögött dudált. Megfordultam, Tili volt az. Azt még nem említettem, hogy a bátyámnak lassan egy éve megvan a jogsija, ezért ő furikáz engem is. Gyorsan bepattantam az anyósülésre és elhajtottunk a ház elől, miközben integettem anyának.

-Hmm, nem is vagyunk annyira késésben- néztem az órámra.

-Persze- rágózott idegesen Tilla. Nem tehetek róla, hogy nem volt meg a dezodorom!

-Naaa, bocsánat, mivel engesztelhetlek kiii??- néztem rá boci szemekkel.

-Hát, nem is tudom…- mosolyodott el, amivel leleplezte, nem haragszik rám.

-Én már tudom is! Meki délután? Csak mi ketten, te és én, senki más?- kérdeztem amolyan „naaaa, ehhez mit szólsz?” stílusban.

-Benne vagyok- bólogatott nevetve. Megálltunk a piros lámpánál és előrehajoltam, hogy bekapcsoljam a zenét. Hirtelen éles fájdalom nyílalt a mellkasomba.

-Áhh…-kaptam oda összeszorított szájjal.

-Minden okés??- fürkészett a tesóm. Mögülünk dudaszó hangzott, zöld lett a lámpa. Csak bólintottam egyet és Tilla a gázba taposott. Nyugiban mentünk az úton, a pillanatnyi fájdalom a mellkasomban elmúlt. Egyenletes tempóban mentünk, amikor előttünk hirtelen megálltak a kocsik az úton. A hirtelen fékezéstől megnyomta az öv megint a fájdalmas pontot és ismét visszatért a fájdalom. De már nem érdekelt, ugyanis a következő jelenet nem engedte, hogy odafigyeljek a felsőtestemben lakozó, éles fájásra. Ugyanis az összes kocsi megállt ugye előttünk, de ez még csak hagyján ahhoz képest, ami utána történt. Egyre erősödő sziréna hangot hallottunk. Aztán a kocsik elkezdtek lehúzódni az útról.

-Mi a…-hajolt előre Tili, hogy jobban lássa, mi történik. Az előttünk lévő autó is hátratolatott, le az útról, így mi megláttuk a probléma okát. Egy kocsi hajtott eszméletlen gyorsasággal, cikázva, vagyis feltehetően részeg volt, nem is kicsit. Mögötte a rendőrök próbálták utolérni, az autó gyorsan közeledett egyenesen felénk.

-Tilla, csinálj valamit!!!- rángattam meg a sokkos állapotban lévő bátyámat. Megfogta a kormányt, de már én is láttam, hogy ennek nem lesz jó vége.

-Azt a rohadt élet!- nyitotta tágra a szemét a tesóm és kapkodva engem és magát is kikapcsolt. –Mássz azonnal hátra, most!- kiabált rám. Gyorsan hátramásztam, ahogy mondta, felnéztem és minden felgyorsult. Először is elüvöltöttem magam.

-Tillaaaa!!- azzal eltakartam az arcomat a karommal és elfeküdtem hátul. Éreztem, hogy az ülés megremeg és a következő pillanatban hatalmas csattanás, üvegszilánkok esnek rám, sikítva pörgök a kocsival együtt. A kocsi felborult és a plafonon fekszek. A kocsi behorpadt eleje füstölt, én pedig az eddigi rémülettől elrejtett fájdalmat egyszerre megéreztem. Annyira fájt minden, hogy elkezdtem keservesen zokogni. Aztán a könnyeimtől alig látva elkezdtem köhögni, nem nagyon kaptam már levegőt.

-Lu…-suttogta valaki a nevemet. Elnéztem a hang irányába. A bátyám volt az, tele volt szórva törmelékkel és vérzett a szája, a keze, az arca…a karja és a mellkasát fogta az egyik kezével, a másikkal könyökölt.- Minden oké lesz, nyugodj meg- és kinyújtotta a kezét. Erőtlenül odanyúltam és megmarkoltam a kezét, rákulcsoltam az ujjaimat az övéire. A távolban még hallottam a hangját

-Lu, ne add fel, hallod?? Lu, luuu, luuu- egyre távolibb és halkabb lett a hangja, visszhangzott a fejemben. Majd szép lassan elsötétült előttem a világ. 

Megosztás a facebookon